A fenti cím igaz, viszont már az elején bevallom, hogy sok-sok személyes frusztráció és rengeteg produktív munka bújik meg a teljes sztori mögött. Eredetileg azt az alcímet szántam a posztnak, hogy:

Beszámoló arról, hogyan készültem fel egy olyan kihívásra, amelyre még egyáltalán nem voltam kész.

Igen, egy olyan dologra mondtam IGEN-t, amelyre még nem éreztem késznek magam. Ezzel a poszttal az a szándékom, hogy átfogó és őszinte képet adjak arról, hogyan fogtam neki egy igazán NAGY feladatnak, hogyan küzdöttem le a rengeteg nem várt korlátot, és milyen vegyes érzések kavarogtak közben bennem.

Hú, egyáltalán nem volt könnyű végigcsinálni, de bármikor újra belevágnék. Egyszerűen azért, mert elképesztően sokat tanultam.

Mielőtt elkezdjük, fontos tudni, hogy ez a poszt NEM:

• egy útibeszámoló New Yorkról
• nagy életbölcsességeket bemutató filozofálás
• promó arról, milyen szuper kurzust vettem (ami egyébként tényleg az, de most más a lényeges).

Hanem sokkal inkább:

• egy “meztelen” beszámoló arról, hogyan viselkedik egy produktivitásról író blogger egy olyan helyzetben, amikor igazán produktívnak kell lenni
• meglehetősen tartalmas (5000+ szavas) útmutató ahhoz, hogyan maradjunk higgadtak a pánikolás helyett
• sok-sok érzést, gondolatot és konkrétumot átadó bejegyzés, amelynek gyakorlati haszna van.

Annak érdekében, hogy a lehető legáttekinthetőbb legyen a poszt, különálló fejezetekre bontottam az egészet. Lent belinkeltem az egyes részeket, hogy ha részletekben olvasod végig, akkor rögtön oda tudj ugrani a folyatatáshoz:

1. Ha ott van előttünk a lehetőség, lépjünk akcióba
2. Mindig számoljunk be arról, hogy mit értünk el
3. Építsünk maguk köré egy csapatot, akik segítenek
4. Az önostorzás nem produktív
5. Ami felett nincs kontrollunk, amiatt felesleges aggódni
A korlátok, amelyek nem tudtak megállítani

Oké, kezdjük a legelején…

1. Ha ott van előttünk a lehetőség, lépjünk akcióba

Amikor elstartolt a  Csináld Meg! blog (az elején még így hívták ezt a blogot), fogalmam sem volt, hogy mi fog kisülni belőle. Egyszerűen csak szerettem volna egy olyan online felületet, ahol megoszthatom másokkal azt, amit addig megtanultam. Csak egy privát játszótérként tekintettem rá, ahová akkor írok, amikor jól esik. Semmi stratégia, semmi terv, csak a “majd lesz belőle valami”…

Visszanézve az első posztokat, vicces olyanokat olvasni, hogy:

“Soha nem fogsz tudni előrelépni az életedben, ha nem tűzöl ki magad elé célokat.”

Nem, nem fogom kitörölni, maradjon ott kontrasztnak, mert a lényeg úgyis az, hogy azóta változtam, és sokat tanultam arról, hogy mitől jó valójában egy bejegyzés.

A kitartó gyakorlás, a rengeteg kiküldött email és a 10 000+ karakteres posztok megírása segítettek, hogy jobb legyek, de volt egy olyan eszközöm, amely sokat adott hozzá ahhoz, hogy eljussak többezer olvasóhoz, meghívjanak előadni konferenciákra, és interjúkat készítsenek velem magazinokba.

Ez egy online videókurzus volt.

Nem csak egy random kurzus, hanem könnyen lehet, hogy az egyik legjobb a világon. Ezt pedig onnan tudom, hogy a legjobb, mert az elmúlt másfél-két évben sok mindent kipróbáltam – több mint 10 000 EUR-t, kb. 3 millió forintot költöttem ilyen anyagokra. (És még fogom is költeni ennek a többszörösét a jövőben, mert abban hiszek, hogy magunkba fektetett pénz, idő és energia hozza a legjobb megtérülést.)

Szóval volt ez a kurzus, amiről akkoriban fogalmam sem volt, hogy mit fog hozni az életembe. Azt láttam, hogy tök jó az egész, de féltem attól, hogy kifizetem érte a sok pénzt, és nem leszek előbbre.

A legkülönfélébb korlátok és kifogások merültek fel bennem:

“Ja, Amerikában biztos működik, de nálunk máshogy mennek a dolgok…”
“Itt úgysem lehet blogra építő online bizniszt csinálni…”
“Nincs is olyan ötletem, ami másoknak IGAZÁN hasznos lenne…“

Ez egy olyan kurzus volt, amely arról szólt, hogyan építsünk online bizniszt. Addig a pontig fel sem merült a fejemben, hogy vállalkozás legyen majd valamikor a blogból, de jól esett eljátszogatni a gondolattal, hogy egy napon több ezren olvassák a blogot, be vannak automatizálva az emailek, és folyamatosan értéket tudok adni másoknak.

Erősen gondolkodtam a kurzus beszerzésén egészen addig, amíg meg nem láttam egy szlovén srácnak az ajánló videóját. Szintén fiatal volt, szintén a világnak ezen az oldalán élt, és hasonló dolgok érdekelték, mint engem. Arra gondoltam, hogy:

“Ha ő megtudta csinálni, akkor én is megtudom!”

Belevágtam.

NAGYON fel voltam pörögve a kezdésnél, de hamar rá kellett jönnöm, hogy komolyan bele kell raknom az energiát ahhoz, hogy eredményeket érjek el. Eleinte szinte senki nem követett, nem voltak olyan kapcsolataim, akik meglökték volna a blogomat, sőt, azt sem tudtam, hogy mi érdekli egyáltalán az embereket…

Kellett egy olyan ötlet, amivel tovább tudtam menni. Volt pár hónap mire elkezdtem érdekes tartalmakat készíteni, és megjöttek az első olyan feliratkozók, akik nem közeli ismerősök vagy teszt email címek voltak.

Haladtam lépésről lépésre, és az egyik hónapról a másikra egyre több mindent tanultam meg. Sokat foglalkoztam a projekttel, mert élveztem. Feltöltött az, hogy adhatok, hogy mindig többen jeleznek vissza az emailekre, és az is, hogy heti szinten jönnek az őszinte “köszönöm”-ök.

Jó úton voltam, amit annak köszönhettem, hogy amikor ott volt előttem a lehetőség, akkor akcióba léptem. Egyszerűen éreztem azt, hogy ehhez a kurzushoz csatlakoznom kell, és hajlandó voltam belerakni elképesztő mennyiségű energiát.

Igen, kockáztatos volt sok pénzt kiadni érte, de még kockázatosabb lett volna az, ha leragadok egy szinten.

Hiszek abban, hogy a lehetőségek mindig akkor jönnek szembe velünk, amikor arra a legnagyobb szükségünk van. A mi feladatunk, hogy észrevegyük őket, és lehajoljunk értük – bármennyire is remeg a térdünk. A folyamat közben megtanultam azt, hogy nem kell mindent előre látnunk. Elég, ha mindig csak a következő lépés van magunk előtt.

Szépen, lassan, kis lépésekben ment előre a blog, és közben a legjobb eredményeimről beszámoltam az online kurzus zárt Facebook csoportjában. Őszintén örültem annak, amiket elértem, és fogalmam sem volt arról, hogy a nehezen kiszenvedett angol kommentjeimből mi fog kisülni…

2. Mindig számoljunk be arról, hogy mit értünk el

Amik a legjobb eredményeket hozták a blognál, azokról írtam egy rövid angol posztot – ennyit csináltam. Nem nyomultam görcsösen, nem akartam bizonyítani semmit sem, egyszerűen csak őszintén és örömmel osztottam meg azt, amit elértem.

Sokféle taktikát kipróbáltam a blogon. Volt, ami működött, és volt, aminek semmilyen hatása sem volt. Elfogadtam, hogy ez ilyen – benne vagyok egy hosszú tanulási folyamatban, és nem lehet minden egyes akciómnak komoly eredménye. Azzal, hogy ezt tudatosítottam, nyugodtan és elvárások nélkül tudtam folytatni a blogolást.

Aztán egyik nap jött egy érdekes email…

Már a tárgymező hihetetlen izgalmakat indított el bennem, amely azt kérdezte, hogy szeretnék-e esettanulmány lenni annál a bizonyos online kurzusnál.

“HÚHA MIVAN?”

Igencsak meglepődtem.

Valószínűleg az történt, hogy amíg én csendesen posztolgattam, addig a zárt FB csoportban az adminok figyelték a bejegyzéseket. Amikor pedig felmerült, hogy új sikersztorikat szeretnének bemutatni, akkor én is szóba kerültem.

“Ha kiválasztanak, akkor kireptetnek a New York-i stúdióba, hogy december 1-én egy videót csináljanak velem.” – állt az emailben. Persze itt még csak a lehetőség volt előttem, és a következő lépésben egy kérdőívet kellett kitöltenem a jelentkezéshez. Nagyjából olyan volt ez, mint ha egy állásra pályáznék.

Nem bonyolítottam túl, egyszerűen, teljes őszinteséggel írtam meg azt, amit érdemesnek tartottam megosztani. Nem egyeztettem angol tanárral, és az akkori barátnőmön kívül senki nem látta a szöveget. Egyszerűen magamat akartam adni – minden hibámmal együtt -, mert ha szimpatikus vagyok nekik, akkor engem hívjanak meg, és ne pedig egy tökéletesre kozmetikázott önéletrajzot.

A stratégiám az volt, hogy lehető legtöbb konkrétumot adjam, méghozzá BIZONYÍTÉKOKKAL. Pontosan, szóról-szóra ezeket az eredményeket foglaltam bele a jelentkezésembe:

• 2449 feliratkozó: A közönségem igencsak elkötelezett, sok facebookos megosztást kapok és minden nap jön új feliratkozó. (Bizonyíték mellékelve.)
• 500+ feliratkozó egyetlen poszttal: Meginterjúvoltam magyarország egyik legismertebb marketing szakértőjét, és a bejegyzés több mint 1000 Like-ot kapott Facebookon. (Bizonyíték mellékelve.)
• Előadás az ország egyik legnagyobb konferenciáján (1500-1600 résztvevővel), ahol egy esettanulmányt prezentáltam. (Bizonyíték mellékelve.)
• 3-oldalas interjú egy nyomtatott magazinban. Érdekesnek találták a posztjaimat és a stílusomat, ezért felkértek egy interjúra. (Bizonyíték mellékelve.)
• 180 új feliratkozó 24 óra alatt kevesebb, mint 2 óra munkával. (itt a zárt csoportban lévő angol poszthoz linkeltem)
• 50+ résztvevő az első meetupomon: megtartottam az első meetupomat, amely kis promóval teltházas lett. Nagyon élveztem az egészet, és sok pozitív visszajelzés érkezett. (Bizonyíték mellékelve.)
• 56 IGEN az online videókurzus ötletemre: ennyien jelezték előre, hogy szívesen megvennék a kurzust. Ebből született meg végül a Mindset Kurzus:

Ami valószínűleg kiemelte ezt a jelentkezést, az az volt, hogy MINDENRE tudtam példát és bizonyítékot mutatni. Még a vázlat elkészítése előtt leültem és higgadtan átgondoltam, hogy ők mire lehetnek kíváncsiak. Megpróbáltam az ő fejükkel gondolkodni, és arra fókuszáltam, hogy értékes infókat mutassak.

Amikor beküldtem a jelentkezést, nagyon boldogságot éreztem.

Őszintén örültem annak, amit elértem, és jó volt kicsit “felülről” áttekinteni az addigi munkámat. Sok-sok frusztráció volt abban az egy évben. Voltak helyzetek, amikor bizonytalan voltam magamban. Nem tudtam, hogy amit írok, az elég jó-e. Sokáig még azt sem tudtam, hogy kik azok, akiket egyáltalán meg akarok szólítani…

De folyamatosan átpréseltem magam a kihívásokon, és mindig találtam egy ELÉG JÓ megoldást.

A jelentkezésem után két hétig semmilyen visszajelzés nem jött.

Bőven el voltam foglalva más projektekkel, és nem igazán pörögtem a dolgon. Írtam egy emailt a projektmenedzsernek, amelyre 2 nap múlva jött egy válasz, hogy szeretnének még több dolgot megtudni rólam. A következő lépés egy Skype-os beszélgetés volt a videóproducerrel.

Nem tudtam, hogy itt mire számítsak. Megnéztem jó néhány interjút, átnéztem mások sikersztorijait és a stratégiám ezúttal is az őszinteség volt.

Amikor 2 nap múlva jött a hívás Skype-on, higgadt voltam, mert tudtam, hogy úgy vagyok önmagam. Ami érdekes volt, hogy egy szó sem esett rólam és az eredményeimről, a producer egyedül arról mesélt, hogyan néz majd ki az interjú.

“Húha, akkor ez most velem fog történni?” – közben ez járt a fejemben, és nehezen fogtam fel, hogy itt már nem kérdés az, hogy kiutazok-e. Amikor végeztünk a 20 perces beszélgetéssel, akkor tudatosult bennem:

WOOHOO, megyek New Yorkba!

Vagyis…

Hoppá, megyek New Yorkba.

2 hét múlva ott kell lennem a világ egyik legnagyobb városában (addig csak Európán belül utaztam), felkészülten egy angol interjúra (soha nem tartottam semmilyen beszédet, prezit vagy interjút angol nyelven), miközben egy csomó nem várt kihívás van még előttem…

3. Építsünk magunk köré egy csapatot, akik segítenek

A felkészülés – ez volt az a rész, ami eldöntötte, hogy mennyire is vagyok igazából produktív. 2 hetem volt arra, hogy kész legyek életem első angol interjúra, mégpedig úgy, hogy:

• nem használom teljes magabiztossággal a nyelvet és havonta maximum 1-2 alkalommal szólalok meg angolul
• benne vagyunk az év legsűrűbb időszakában a céges dolgokat tekintve, és egy csomó kampányt és projektet futtatunk
• nulla fogalmam van arról, hogyan működik egy nemzetközi utazás, és mi kell ahhoz, hogy belépjek az USA-ba.

Azt csináltam, amit ilyenkor kellett: építettem gyorsan egy rendszert magam köré, amely maximálisan támogatta azt, hogy a lehető legtöbb figyelmemet tudjam szentelni a New York-i felkészülésnek. Ez a rendszer 3 lépcsőből állt:

A) Kiiktattam a zavaró tényezőket

Tudtam, hogy ahhoz, hogy nyugi legyen, első lépésben fel kell készülnöm arra, hogy a naponta beeső random feladatokat minimalizáljam.

Kis céges csapatunk van, és azt szoktam mondani, hogy hárman annyi munkát megcsinálunk, mint egy klasszikus 10 fős marketing ügynökség – köszönhetően annak, hogy a munka nem szakmai részeit kiszervezzük, és amit csak tudunk, azt beautomatizáljuk robotokkal. Persze még így is akadtak teendők, amiket el kellett végeznem, de ha az emailezés minimumra csökken, akkor sokkal könnyebb tartani a fókuszomat.

Az egyik címemre, ahová a legtöbb emailt kapom, beállítottam egy automata válaszüzenetet. Pontosan ezt:

Ennyi. Egy pár perces munkával rengeteg frusztrációtól kíméltem meg magam, mert egészen a New Yorkból való visszatérés utáni pár napig nem kellett gondolnom arra, hogy mások várják a visszajelzésemet. Az emailezést tekintve csak néhány VIP-ügyfelünkkel tartottam a kapcsolatot, de arra volt egy másik címem. Így elértem azt, hogy naponta csak pár percet kelljen foglalkoznom a bejövő üzenetekkel.

B) Építettem egy csapatot magam köré

A második lépésben jött az, ami nekem személy szerint sokáig nehezen ment és tanulnom kellett: segítséget kérni másoktól.

Régebben mindent elintéztem annyival, hogy:

“Egyedül is meg tudom oldani…”

Igen, jellemzően meg is tudtam oldani a kihívásokat, de rájöttem, hogy sokkal lendületesebben tudok úgy előre menni, ha őszintén megosztom a környezetemmel, hogy mi okoz frusztrációt. Én is szeretek segíteni másoknak (a blog indulásának első másfél évében több mint 1500 olvasói emailre írtam vissza), és most nekem volt szükségem arra, hogy mások támogassanak.

A céges dolgokat a tesóm és az asszisztensünk vitte. Őszintén elmondtam nekik, hogy mennyire fontos nekem ez a New York-i út. Természetesen megértették és teljesen normális volt, hogy segítenek – nem hiába dolgozunk együtt eredményesen már évek óta.

A kiutazással kapcsolatos dolgokat én egyeztettem a kinti csapattal, akik meghívtak New Yorkba. Itt is egy elképesztően profi asszisztens segített, és nekem csak le kellett okéznom a foglalásokat. Fizették a repülőmet, 2 nap szállást egy Hilton Hotelben (három perc sétára a Central Parktól és a Times Square-től), és a 2 repülőteres taxiutat. Amikor megemlítettem, hogy kicsit tovább szeretnék maradni, mert megnézném a várost, minden probléma nélkül kibővítettük a foglalást (az extra szállást én fizettem). Nagy élmény volt egy ilyen profi gépezet részese lenni, ahol minden könnyen és olajozottan ment.

Az én feladatom annyi volt, hogy összegyűjtöm az utazáshoz szükséges dokumentumokat. Lövésem sem volt, hogy mi kell ehhez, így felkerestem 2 olyan ismerősömet, akik tapasztalt USA-utazók. Egyeztettem mindkettőjükkel Skype-on, és nettó 2 órányi beszélgetés után pontosan tudtam, hogy mit kell csinálnom indulás előtt, utazás közben, és amikor megérkezek New Yorkba. Keresgélhettem volna a neten órákat, hogy kell-e vízum, hogyan jutok be a városba, ott hogyan tudok közlekedni, de egyszerűen mások tapasztalatára támaszkodtam – ezzel pedig elképesztően sok órát spóroltam meg, amit a felkészülésre tudtam szánni. (Volt pár nem várt dolog a kiutazás előtt, amelyekről a poszt végén mesélek.)

A “New York-i csapatom” következő fontos eleme az angoltanár volt. Gyorsan felállítottam egy szűrőt, hogy a lehető leggyorsabban megtaláljam a megfelelő személyt. Csak olyannal szerettem volna együtt dolgozni, aki:

• USA anyanyelvi tanár és nem beszél magyarul (így jobban meg kell magam erőltetni)
• teljesen rugalmas és a nap bármelyik szakaszában tudunk találkozni
• jártas a bizniszben és az online világban.

Gyorsan akcióba kellett lépnem, ezért felmelegítettem pár régebbi kapcsolatomat. A stratégiám az volt, hogy rövid idő alatt letesztelek minél több tanárt, és csak a legjobbakat hagyom meg. Szigorú voltam, és akit úgy éreztem, hogy nem tud maximálisan támogatni a célomban, ott megköszöntem az első órát, és elmondtam, hogy nem mi vagyunk a “right fit” – vagyis nem passzolunk egymáshoz, semmi gond.

Így gyorsan szelektáltam, és tök feleslegesen pazaroltam volna el időt arra, hogy “talán ő jó lesz”…

NEM.

Aki nem tud segíteni, azzal nem kell együtt dolgoznom. Az angol tanár feladata, hogy megkönnyítse az én dolgomat. Aki csak órát akar tartani, az az én szememben nem végzi profin a feladatát. A tesztelés során azt tapasztaltam, hogy a legtöbb tanár csak azért “tanít”, mert nincs jobb dolga. Az pedig nálam kevés, ha tud angolul, mert tudom, hogy mindig ott vannak valahol a legjobbak – én őket keresem.

Szívesen jártam volna egyszerre 2-3 tanárhoz is, de csak egy olyan volt, aki MAGASAN kiemelkedett mind közül. Ő egy elképesztően inspiratív hölgy volt, aki pár évvel ezelőtt New Yorkból jött Európába, és több éves televíziós tapasztalat van a háta mögött a világ legnagyobb cégeinél.

Ezzel kialakult a támogató csapatom és belekezdhettem a felkészülésbe.

C) Higgadtan készültem – MINDEN. EGYES. NAP.

Oké, most álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg a “produktivitás szemüvegen” keresztül, hogy mi történt eddig. Pár mondatban összefoglalom a legfontosabb dolgokat:

• Tökölés helyett akcióba léptem. Tudtam, hogy ha minél előbb kialakítom az optimális környezetet, annál hamarabb bele tudok vágni a lényegi munkába, vagyis a felkészülésbe.
• Őszintén beszéltem a környezetemmel és bíztam bennük. Elmondtam a hozzám közel állóknak, hogy a támogatásukra van szükségem. Egyszerűen, teljes őszinteséggel kértem tőlük segítséget.
• Kíméletlenül szűrtem, és pontos szabályokat állítottam fel. A legjobb eredményhez nekem a legjobb tanárra volt szükségem. Gyorsan átgondoltam és összeírtam a szempontokat, majd aki annak nem felelt meg, azzal nem dolgoztam együtt.

Innentől kezdve minden adott volt ahhoz, hogy nyugodtan készüljek. Egyedül csak rajtam múlt a végeredmény.

Abban hiszek, hogy ha komolyan előre akarunk az életünk különféle területein, akkor bele kell rakni az energiát. Mégpedig…

MINDEN.
EGYES.
NAP.

Én pedig beleraktam az energiát a készülésbe. Valamikor többet, valamikor kevesebbet. Csak azzal foglakoztam, amiről tudtam, hogy előre visz. 2-3 naponta mentem a tanárhoz, egyeztettünk és dolgoztunk a szövegemem. Megnéztem még egyszer szinte az összes interjút a korábbi sikeres diákokkal az online kurzuson belül, és felírtam a felmerülő kérdéseket.

Itt van egy kép a személyes Szokáskövetőmből, hogy mi történt a videóproducerrel történő Skype-ozás és a tényleges interjú között:

Elsőre nem tűnik sok órának, de amit a készüléssel töltöttem, az maximálisan fókuszált idő volt. Nem kell 1000 órát belerakni valamibe, hogy jók legyünk – ezért is mondom mindig, hogy felejtsük el az időbeosztást. Elég a fontos részekkel foglalkozni, és arra koncentrálni, amelyek a legjobb eredményeket hozzák.

Kis lépésekben mentem előre. Úgy éreztem, hogy kész vagyok…

4. Az önostorozás nem produktív

3 nappal az interjú előtt New Yorkban voltam, így volt egy kis időm arra, hogy inspirálódjak és magamba szívjam a város hangulatát. Naponta szántam pár órát a felkészülésre, és a hotel 23. emeleti szobájában gyakoroltam. Elképzeltem, hogy milyen lesz a kamera előtt beszélni, hogyan fogom érezni magam közben, és milyen lesz majd a végeredmény. Jó érzéseim voltak.

Készülődés az első angol interjúmra.

A photo posted by Kristian (@kzalaba) on Nov 30, 2015 at 5:27am PST

Elég jó volt ilyen körülmények között készülni

Még az interjú előtt 1 nappal gyorsan felmértem a terepet, hogy hová kell majd mennem és melyik ajtót kell keresnem. Erre azért szántam külön időt, mert tudtam, hogy másnap már izgatott leszek, és otthonosan szerettem volna mozogni. Plusz azért is figyeltem erre, mert az asszisztens kikötötte, hogy PONTOSAN kell érkeznem – ami azt jelenti, hogy korábban sem mehetek oda bámészkodni.

Mindenkinek megvolt a maga idősávja, és külön el volt osztva, hogy én mettől meddig érkezhetek (14:35 és 14:45 között), mikor leszek a sminkes szobában (14:45 és 15:15 között), és mikortól pörög a kamera (15:15).

Már a megérkezésem pillanatától vezetve volt minden. Amikor megjöttem, egészséges izgatottság volt rajtam, és vártam, hogy belevágjuk. Először a sminkesnél kezdtem, ahol sok mindent kentek az arcomra. Fura érzés volt, de átadtam az irányítást, és megbíztam bennük.

Precízen történt minden, ami az én kis rendszer-szerető lelkemnek nyugodtságot adott. Ez egészen addig így volt, amíg át nem mentem a videós szobába…

A szoba egyik fele egy szépen berendezett nappali volt, kanapéval, fotellel, míg a másik felén volt a teljes stáb (7-8 ember). Örültem, hogy ilyen kellemes, otthonos környezetben fogok beszélgetni valakivel, aki majd felteszi nekem a kérdéseket, és kialakul egy jó kis beszélgetés, amely közben el tudok lazulni. Ekkor felvázolták röviden azt, hogyan fog működni a felvétel.

Totálisan más koncepció várt rám, mint amit elképzeltem.

HÚHA!

Én a felkeresés pillanatától kezdve abban voltam, hogy ketten leszünk a kamerán, és beszélgetős formátumban megy majd a dolog. Eddig így készült MINDENKIVEL az interjú a kurzuson belül, és fel sem merült a fejemben, hogy ezúttal valami máshogy fog történni…

Az új felállás szerint:

• Egy magasított széken ülök a szoba közepén, egyedül. Körülöttem minden fehér, a hátam mögött a kellemes háttérrel, amiből én semmit nem látok.
• A kamera mögül kérdeznek, és csak a rám meredő kamerák és mikrofonok vannak előttem.
• Főleg az érzéseimről kell majd beszélnem.

Oké, nem fogok semmit szépíteni: nagyon begörcsöltem.

Hirtelen jött ez a sok változó tényező, és az addig begyakorolt helyzetek, szófordulatok, gesztikulációk, hirtelen eltűntek a fejemből. Olyan érzés volt, mint ha mindent kitöröltek volna. Egy dologra tudtam támaszkodni: arra, hogy ott élesben picit gyakorlok és majd belejövök. Azt mondogattam magamban, hogy “semmi gond, megoldom” – mert eddig is mindent megoldottam.

Az első két kérdésre alig tudtam kibökni valamilyen értelmes választ.

A legrosszabb érzést az okozta, hogy láttam a stábon is, hogy egyre csak fogy a türelmük (aznap én voltam az utolsó interjúalany), de a helyzetet valamilyen szinten javította, hogy vittem pár doboz Szamos marcipánt, amit még a felvétel előtt adtam oda nekik. Legalábbis ezzel nyugtatgattam magam…

Persze jó fejek voltak, biztattak, de annyi biztos, hogy még magyarul is kihívást jelentett volna végigcsinálni egy ilyen interjút.

Bőven a komfortzónámon kívül voltam, miközben vett 4-5 kamera, egy csomó mikrofonnal rögzítették a hangot, és persze ott voltak extraként a “jó kis” melegséget árasztó lámpák.

Előkerestem a jegyzeteimet, kaptam vizet és levegőt, jöttek az ismerős kérdések, és én is egyre jobban éreztem magam – arra persze nem igazán tudtam figyelni, hogy mit mondok. Nagyjából másfél órán keresztül vettük fel az anyagot.

Amikor végeztünk, nem éreztem semmilyen megkönnyebbülést. Arra vágytam, hogy visszamenjek az utca túloldalán lévő hotelbe, és megvizsgáljam a helyzetet, illetve saját magamat.

Felmentem a 23. emeletre, leültem a székbe, elkezdtem írni. Másolom a füzetemből az akkori gondolatokat:

Ezután tettem egy sötét hangulatú sétát az esős New York-ban. Filmbe illő drámai pillanat volt ez, amely eléggé beleégett az agyamba. Tudtam, hogy most benne vagyok egy folyamatban, és csak rajtam múlik, hogyan tekintek a történtekre.

Arra figyeltem, hogy milyen elképesztően sokat tanulhatok az egészből. 2 dolog nagyon felvillanyozott:

1. Én voltam az egyedüli interjúalany Európából – aznap a többi 4 résztvevő az USA-ból érkezett.
2. Jó volt egy profi csapat részese lenni, és az egész inspirált arra, hogy a jövőben olyan céget építsek, amely a világ másik feléről tud meghívni embereket interjúra. Ez egy teljesen új szintet jelentett a gondolkodásomban.

Saját magam vizsgálgatása még a másnapi hazafelé úton is tartott. Fogalmam sem volt, hogy mikor lesz kész az anyag, mikor lesz elérhető, és úgy egyáltalán hogyan sikerült…

5. Ami felett nincs kontrollunk, amiatt felesleges aggódni

Egy teljes hónapig semmit nem hallottam az interjú felől. Én sem pörögtem rá a kérdezősködésre, egyszerűen csak tettem a dolgom. Csináltam egy második produktivitás meetupot, ahol röviden elmeséltem az élményeimet, elvégeztünk pár ügyfeles munkát, és készülődtünk az év végi ünnepekre.

Egészen addig nem éreztem semmilyen nehézséget magamban, amíg nem kaptam egy emailt a kinti csapat egyik szövegírójától. Itt az volt a feladatom, hogy jóváhagyom a szöveget, ami majd az esettanulmány oldalon megjelenik az interjú mellett.

Amikor először megláttam az emailt, akkor újra előjöttek azok az érzések, mint amik az interjú után voltak bennem. Frusztrált voltam, mert:

• most szembesülök az interjúban mondottakkal
• itt már nincs lehetőségem túl nagy változtatásra
• továbbra sem tudtam megnézni a videót (közben írtam a videóproducernek, de nem kaptam választ).

Kértem pár nap türelmet a szövegírótól.

Átolvastam sokszor a szöveget, hogy mindent pontosan állítottam-e, megmutattam az otthoniaknak, plusz ezt már az angol tanárommal is egyeztettem. Két apró pontosítást kértem, amit jóváhagyott a kinti csapat.

Ami a legjobban zavart akkoriban az az volt, hogy egyáltalán nem volt kontrollom afelett, hogy mi jelenik meg rólam a neten. Nem tudtam, hogy mikor kerül ki az anyag, és nem tudtam, hogy mit és hogyan mondok.

Ami biztos volt, hogy rövidesen több tízezer ember fogja látni az interjút, mert közeledik az online kurzus újabb startja, és várhatóan milliós nagyságrendű forgalmat fognak terelni rövid időt alatt a weboldalra.

Sokat agyaltam, és a barátnőmmel is többször átbeszéltük a témát. Elcsíptem pár fejben lévő korlátot magamban, és ezeket szépen lassan lebontottuk. Azt volt a konklúzió, hogy:

1. a jövőben is bármi megjelenhet rólam a neten, és nem fogok tudni mindent kontrollálni
2. az út és a tanulási folyamat volt a lényeges, az esetlegesen jól sikerülő interjú csak az extra
3. a legfontosabb az, hogy én mit érzek belül magamban, és én tudom, hogy értékes dolgot csinálok a blogolással, amely segít másoknak.

Ez után könnyebben elfogadtam azt, hogy bármilyen lehet az interjú. Bíztam másokban, és abban, hogy jó munkát végeznek, mivel mindenkinek az az érdeke, hogy jó anyag készüljön. Persze még így is többször fel-felpattant bennem a frusztráció, de a meditáció a Headspace-szel segített abban, hogy ezeket gyorsan el tudjam engedni és ne ragadjanak le bennem a különféle gondolatok.

Amikor már úgy éreztem, hogy ezen túl vagyok, akkor jött a tényleges teszt. Egyik nap nézelődtem a weboldalon, ahol elvileg az interjúnak kéne majd megjelennie, és megláttam ezt:

HÚHA!

A nyakamban dobogott a szívem.

“Most már úgyis mindegy, nézzük!” – erre gondoltam, majd rákattintottam a PLAY gombra.

Figyeltem, figyeltem, és…

Teljesen megnyugodtam. Sőt, nem csak megnyugodtam, hanem komplett boldogság árasztott el, mert úgy gondolom, hogy korrekt lett. Jelenleg ilyen szinten van az angolom, és amit helytelenül mondtam, azt talán most sem tudnám helyesen.

Egy dolgot viszont biztosra tudok: 1 év múlva SOKKAL jobb leszek, mert belerakom az energiát abba, hogy fejlődjek.

A nyelvtudás egy tanulható skill (készség). A kamera előtt beszélés is egy skill. Angolul interjút adni és érzésekről beszélni pedig szintén egy skill, amely gyakorlással lesz egyre jobb.

Valószínűleg kíváncsi vagy az anyagra, szóval ismerd meg Krisztiánt, aki a nulla biznisz ötlettől egy év alatt jutott el 2449 elkötelezett követőig:

Kattints a képre, és nézd meg a velem készült GrowthLAB interjút

Érdekes így újra visszanézni, és belegondolni abba, hogy mennyi munka és energia van ebben a mindössze 7 perces anyagban. Számomra ez egy hatalmas mérföldkő volt. A megkeresés, a jelentkezés, a kiutazás, a város, az interjú, a sokféle frusztráció – mind-mind egy folyamat részei voltak, és tudom, hogy most azzal sincs vége a dolognak, hogy kikerült az anyag a netre.

Sőt, ez után is sok új dolgot fog hozni az életembe, és a jövőbeli terveim elérésben is segíteni fog. Most indul egy újabb folyamat, és rajtam múlik, hogy mit hozok ki belőle, és hogyan lendülök túl a most még nem látott nehézségeket.

Tényleg, a nehézségek! Mesélek még valamit, hogy még kerekebb legyen a New York-i sztori…

Az extra korlátok, amelyek nem tudtak megállítani

Az eddigi leírt nehézségek mellett volt még néhány olyan dolog, amelyek erősen megdolgoztattak. Amikor benne vagyunk a lendületben, akkor nem is figyelünk arra, hogy milyen tempóban ugorjuk át a korlátokat. Visszatekintve az egész folyamatra, akadtak bőven dolgok, amelyek próbára tettek és teszteltek, hogy mennyire gondolom komolyan ezt az egész New York-i utat.

Ami érdekes, hogy mindenkinek más jelenti a nehézséget. Egyszerűen más szinten vagyunk az egyes dolgokban, és lehet, hogy ami például neked könnyen megy, azzal én szenvedek – és fordítva. Az elmúlt néhány évben megtanultam, hogy emiatt nem frusztrálni kell magunkat, hanem egyszerűen fogadjuk el, hogy más és más készségeink vannak és különbözőképp működünk. A legfontosabb az, hogy tudjunk segítséget kérni és tanuljunk másoktól.

Szóval, az eddig leírtak mellett ezek voltak a további korlátok:

“Ellopták” az összes adatomat. 

Ahhoz, hogy New Yorkba utazzunk, szükségünk van egy ESTA nevezetű dokumentum beszerzésére. Ezt egy tartalmas űrlap kitöltésével és pár dollár kifizetésével egyszerűen tudjuk igényelni. A baj csak az, hogy van pár kamu site a neten, amelyek megpróbálják másolni a hivatalos weboldalt.

Én egy ilyen spam site-on keresztül regisztráltam először, mert egyszerűen figyelmetlen voltam. Amikor rájöttem, hogy “ellopták” az összes adatomat (privát adatok, szüleim adatai, útlevélszám, bankkártya, minden), akkor azonnal intézkezdem. Az interjúra való készülés közben egyáltalán nem hiányzott az extra ügyintézés (kártyalemondás, stb.), de tudtam, hogy ha gyorsabban túl vagyok rajta, gyorsabban vissza tudok térni a produktív munkához.

A lényeg, hogy ha az USA-ba utazol, akkor ezen a linken kell igényelni az ESTA-t.

Lebetegedtem a videóproduceres Skype-interjúra.

Amikor NAGYON készülünk valamire, akkor jellemző, hogy történik valami váratlan. Nálam ez most egy közepes megfázás volt, amely a videóproduceres interjú előtt 1-2 nappal kopogtatott.

Régebben ilyenkor mindig ostoroztam magam, hogy “mégis hogy lehetek ilyen szerencsétlen… ezt nem hiszem el!”, de most egyszerűen elfogadtam, hogy megtörtént a dolog, és mindent megteszek azért, hogy mielőbb meggyógyuljak. Érdemes tisztelettel bánni a testünkkel, így pihentem, teáztam, és arra fókuszáltam, hogy mielőbb meggyógyuljak.

Lejárt az útlevelem.

Az utazás előtt volt érvényes útlevelem, de az egyik ismerősömmel történő Skype-os egyeztetés során kiderült, hogy azzal nem utazhatok az USA-ba, mert az a “régi” fajta. A megoldás egyszerű volt: gyorsan csináltattam egy újat, amely igaz, hogy nem volt olcsó, de 2 nap alatt elkészült. Kicsit sem hiányzott a felesleges futkosás, de enélkül még repülőt sem tudtunk foglalni, szóval azonnal léptem.

Először utaztam a tengerentúlra.

Oké, ez másoknak apróság, de nekem nagy dolog volt: New York előtt soha nem utaztam még Európán kívülre, plusz egyedül sem voltam még sehol. Átszállással is csak egy alkalommal kellett utaznom, ezért volt bennem némi feszültség, hogy a hatalmas repülőtereken kell majd barangolnom, ahol viszonylag kevés időm van arra, hogy megtaláljam a megfelelő kapukat.

Odafelé Párizsban és visszafelé Amszterdamban is teljesen egyértelműen ki volt jelezve minden, így könnyen ment a dolog. Persze mindig mindent 3x leellenőriztem, és megkérdeztem, hogy jó helyen vagyok-e. Ez is egy lépés volt afelé, hogy a VISION-ömben lévő utazások is gördülékenyebben menjenek majd a jövőben.

Egy NAGYON gyanús taxival vittek a repülőtérre.

Amikor indultam haza, akkor a hotel személyzetét kértem meg, hogy rendeljenek nekem egy taxit. Pár perc múlva oda is vezettek a következő sarkon lévő privát autóhoz. Gyanús volt, hogy nem sárga kocsival megyek, de bíztam bennük, hogy minden okés lesz.

Semmi jelet nem találtam az autón, hogy valamiféle taxi lenne, plusz az is aggodalomra adott okot, hogy Bronx felé indultunk el, miközben a JFK repülőtér a másik irányba volt. A fickó, aki vitt, nem igazán beszélt angolul, viszont 2 dolgot gyönyörűen el tudott mondani: 1. Ő Dominikáról érkezett az USA-ba. 2. Néhány órája lelőttek sok embert valahol az országban.

“Oké, köszi.” – gondoltam, miközben megfagyva bámultam ki ablakon. Egyedül akkor oldódtam fel egy picit, amikor felmentünk az autópályára, elindította a Waze alkalmazást, és végre az irány is jónak tűnt. Nagyon boldog voltam, amikor megérkeztünk a repülőtérre.

Persze ezek mellett voltak még mások kihívások is: párkapcsolat miatti ingázás, a tervezett helyett dupla energiát igénylő ügyfeles munkák, az étrendemmmel nem túl kompatibilis kaják New Yorkban, plusz az eddig említett korlátok (bizonytalan angol tudás, tapasztalatlan utazó vagyok, stb.) – a lényeg, hogy mindenre találtam egy elég jó megoldást és mentem előre.

Konklúzió

Nem volt könnyű feladat végigcsinálni az egész New York-i sztorit, de elképesztően sokat tanultam belőle. Összegyűjtöttem pár mondatban azt, hogy mit érdemes elvinni a bejegyzésből:

1. Mutasd meg magad. Azzal, hogy őszintén, és elvárások nélkül adunk másoknak, egy bizonyos ponton biztosan vissza fogunk kapni valamit. Én csak kitartóan posztolgattam a zárt Facebook csoportba, és egy nap megtalált a lehetőség, hogy kiutazzak New Yorkba. Fontos, hogy mindig számoljunk be az eredményeinkről a másiknak, ha elértünk valamit az ő anyagai és tanácsai segítségével – legyen az bármilyen apróság.
2. Legyen egy nyerő csapatod. Vedd magad körbe olyan emberekkel, akik segítenek. Ha őszintén beszélünk a környezetünkkel a kihívásainkról, akkor fogunk kapni sok-sok hasznos dolgot. Bízzunk másokban, és abban, hogy jót akarnak nekünk. Az, hogy segítséget kérünk, az is egy skill, amely gyakorlással folyamatosan egyre jobb és könnyebb lesz.
3. Fogadd el, hogy nem irányíthatsz mindent. A kontroll jó dolog bizonyos esetekben, de ne próbáljunk meg mindenhez görcsösen ragaszkodni és a legapróbb dolgokat is magunk irányítani. Sokszor el fogunk jutni arra a pontra, amikor át kell adnunk az irányítást másoknak – a fejlődés első lépése az előző ponttal kezdődik.
4. Őszinteség = Érték. Ha teljesen őszinték vagyunk magunkhoz, akkor abból baj nem lehet. Amikor frusztráltak leszünk egy helyzetben, akkor mindig térjünk vissza saját magunkhoz: “Miért is csináljuk az adott dolog?”. Ha megvannak az őszinte válaszaink, akkor bármi történhet, nyugodtan tudunk előre menni, mert önmagunkhoz hűen cselekedtünk.
5. Mindig lépj akcióba azelőtt, mielőtt késznek érzed magad. Oké, ez a pont NAGYON fontos. Azzal, hogy kilépünk a komfortzónákból, rekord tempóban tudunk fejlődni. Igen, mindig lesznek nem várt kihívások útközben, de ezek azért vannak, hogy teszteljenek bennünket. “Az Élet Tesztel” – erre szoktam gondolni, amikor kapok valamilyen komoly megoldandó feladatot. Én pedig helyt állok a teszteken, mert tudom, hogy így fejlődök.

Most pedig kíváncsi vagyok arra, hogy mi az a #1 dolog, amit elviszel a bejegyzésből?