Nemrég emailben írtam teljes őszinteséggel arról, hogy kevésbé vagyok jó formában mostanság, és nehezen találom a helyemet. Egyszerűen csak szerettem volna megosztani az olvasókkal, hogy mi történik valójában a színfalak mögött.

A levélben megírtam, hogy tudom, ami történik velem, az egész egy hosszabb folyamat része, amelynek még most nehezen látom a MIÉRT-jét, ugyanakkor őszintén hiszek abban, hogy a negatívnak értékelt tapasztalások is a fejlődésemet szolgálják.

Válaszban NAGYON sok olvasói levél érkezett.

Volt egy levél, amely nagyon tetszett és sokat jelentett nekem. Arra gondoltam, hogy örömmel elérhetővé tenném a blogon is, ezért a levél írójának jóváhagyásával lent olvashatod a teljes, szerkesztés nélküli változatot. (Egyedül a kiemeléseket és tördeléseket tettem bele, hogy online könnyebben olvasható legyen.)

Kedves Krisztián!

Eddig teljesen passzív szemlélője voltam az általad megosztott és felépített dolgoknak, és erre pofonegyszerű a “kifogásom”: fiatalnak érzem magam és bölcsebbnek láttam, ha hallgatok, figyelek a nálam tapasztaltabbakra. Majd ha egyszer úgy érzem, hogy az elméleti tudásom mellett eleget léptem kölcsönhatásba magával az Élettel, akkor én is szívesen segítek alázattal másokon.

Bár nem vagyok tisztában azzal, hogy miért vagy most kissé elveszett, hiszen nem ismerjük egymást, de abban reménykedem, hogy erőt merítesz a levelemből. Mindössze el szeretném neked mondani, hogy az én meglátásom szerint te mit is adsz konkrétan az embereknek, miért döntöttem úgy, hogy feliratkozom hozzád.

Manapság virágkorát éli az életmód tanácsadás, az önbizalom tréningeskedés. Az embernek természetes igénye, hogy növelje az életszínvonalát, ezért nem sajnálja belefektetni az idejét (és pénzét), hogy javítson a külső/belső körülményein.

Azonban én sajnálattal láttam azt, hogy a legtöbb előadó csak üres frázisokat puffogtat és inkább ahhoz igazodik, hogy valójában mit is szeretnének hallani az emberek, nem pedig ahhoz, hogy eszközöket adjanak a kezükbe, amivel elindulhatnak az úton. Igazán szívmelengető hallani, hogy alanyi jogon milyen csodálatos vagyok és bármit elérhetek az életben, amit akarok, de valljuk be őszintén, ezzel nem tudok mit kezdeni.

És ráadásul még hazug is.

Ember vagyok, korlátaim vannak, a határ nem a csillagos ég, de kihozhatom magamból a legjobbat. Mindig is hiányoltam a gyakorlati megközelítését a dolgoknak és az ilyen magasztos, szirupos szövegekben valódi útmutatás nem történik.

Elmondják neked, hogy ne halogass, ha valamit el akarsz érni, de nem mondják meg, hogy milyen apró kis lépésekkel kezdj, amiket összekapcsolva egy egész folyamat rajzolódik ki.

A gyökeres változást erőltetik és a “minden agyban dől el”. Imádom ezt a közhelyet.

Olyan egyszerűen kiterítik eléd, hogy mindössze CSAK a mentalitásodon kell változtatni, miközben ehhez rengeteg lelki erő kell, talán ez a legnehezebb munka, hogy a születésed óta tanult rossz bevésődéseidet kitisztogasd és felépíts egy teljesen új nézőpontot. Hogy saját magadon tarts egy kvázi agymosást. A mondás önmagában igaz, csak nem szabad elbagatellizálni és azt sugallni, hogy karikacsapás az egész.

Nem lehet csak úgy leülni az íróasztalhoz és eldönteni, hogy jó, akkor én most levetkőzöm az összes rossz beidegződésemet. Az agynak kell, hogy lássa, érezze, tapasztalja, és így átrendezhető (ajánlom Norman Doidge: A változó agy könyvét).

Kis lépésekben kell kezdeni.

Ha én alpinista szeretnék lenni, de a második emelet megmászása után is lihegek és a harmadikra már lifttel megyek, akkor szép dolog a Csomolungma tetejéről álmodozni, de tudni kell, hogy az első feladatom az, hogy a Gellért-hegyre felgyalogolok.

És te, Krisztián, te az a fajta mentor vagy, aki azt javasolja, hogy szedjük elő a cipősszekrényünk mélyéből a túrabakancsunkat és induljunk neki a Gellért-hegynek, de ha nem jutunk el a Citadelláig, akkor sincs semmi baj, mert már így is többet tettünk magunkért, mintha a kanapén döglöttünk volna. Majd másnap megpróbáljuk.

A többiekkel az a baj, hogy ódákat zengenek a Mount Everestről, de azt nem mondják el neked, hogy mi is az a bizonyos kezdő löket. Mikor valaki tényleg elindul valami felé és nem négy fal között fantáziálgat, hogy majd egyszer valahogy. Ha a tényleges tetteket mérlegre tesszük, akkor az egyik megmászott egy dombot, a másik nem csinált semmit.

Pici > semmi. Pici + pici + pici + pici = sok.

Semmi + semmi + semmi + semmi = 0.

Szóval ezért kedvellek, ezért tartalak kiemelkedőnek, ezért követlek. Mert ritkán látok ennyire gyakorlatias tanácsokat, ráadásul vállalod is azt, hogy emberek vagyunk, hibázunk, ha rosszul mérjük fel a korlátainkat, kapacitásunkat.

Az előző emailedben is megmutattad, hogy ha valaki elindul, az nem egy lineárisan, szigorúan monoton növekvő út a sikerhez, hanem igenis hullámhegyekkel és mély pontokkal teli.

Jót s jól – ez vagy te. 🙂

Kitartást kívánok Neked!

– Adél